Gondolatkísérletünk aktualitását az adja, hogy a napokban jelent meg az elmúlt hatvan év talán legfontosabb összefoglaló munkája egy olyan állatról, amely nagyon hasonló sorsa jutott az előző sorokban megfogalmazotthoz. Joel Greenberg új könyve arra keresi a választ, hogyan vált a vándorgalamb alig néhány évtized leforgása alatt a világ egyik leggyakoribb madarából kihalt fajjá, és milyen következményekkel járt mindez.
A vándorgalamb (Ectopistes migratorius) az európai eredetű szirti galambbal ellentétben, amely a földrajzi felfedezések után kezdett elterjedni Amerikában, eredetileg is erről a földrészről származott. A szürkéskék, sötétrózsaszín és fahéjbarna színekben pompázó állatok óriási távolságokat voltak képesek megtenni, és ennek megfelelően jelentős terültek tartoztak uralmuk alá. Az amerikai bölényhez hasonlóan a vándorgalamb is már azelőtt jelen volt az észak-amerikai földrészen, hogy az első emberek megérkeztek volna a kontinensre, vagyis egy őseink által teljesen érintetlenül maradt környezetben fejlődött ki.
A vándorgalamb egykor valószínűsíthetően a világ legnépesebb madárfaja lehetett. John James Audubon 1813-ban készült feljegyzése szerint az egyik általa látott madársereg olyan méretű volt, hogy három napig tartott, amíg elhaladtak megfigyelőhelye fölött, és sűrű tömegük a déli napot is elsötétítette. Egy másik korabeli megfigyelő számításai szerint egy általa látott sereg több mint 2 milliárd egyedet számlált. Összehasonlításképpen a becslések szerint napjainkban a Föld nevű bolygón összesen 260 millió szirti galamb él.
Ennek fényében nincs is mit csodálkozni a 19. századi megfigyelők drámai reakcióin. Egy 1855-ös ohiói galambvonulás szemtanúja például így ír az eseményekről: „Ahogy a kezdeti halk morajlás egyre hangosabbá vált, mindenki kijött a házakból és az üzletekből, és riadtan figyelte a napot elsötétítő, egyre növekvő felhőt. A gyermekek sikoltozni kezdtek és hazarohantak. Az asszonyok hosszú szoknyáikat felkapva szaladtak fedezékbe. A lovak megvadultak. Többen térdre borultak és imádkozni kezdtek.”
A vándorgalambok azonban nemcsak számukban, de természetüket és életmódjukat tekintve is félelmetesek voltak. A 30−42 centiméter hosszú állatok különleges csőrüknek köszönhetően óriásira tudták nyitni szájukat, begyükben pedig több mint egy deciliternyi táplálék fért el. Ez utóbbi tartalmától öklendezéssel bármikor megszabadultak, ha az előzetesen elfogyasztottnál kívánatosabb élelemre akadtak. Elképesztő mennyiségeket ettek, és lecsupaszított erdőket, feldúlt mezőket hagytak maguk után. Gyakran annyian pihentek meg egy-egy fán, hogy annak ágai letörtek, ürülékük pedig, amely egy-egy nagyobb sereg távozta után gyakran több mint 30 centiméter vastagon borította a talajt, halálosan mérgezőnek bizonyult a megmaradt növényzet számára.
1871-ben Wisconsinban egyetlen galambsereg 2200 négyzetkilométer fölött uralkodott, és több mint százmillió példányt számlált. Szinte hihetetlennek tűnik, hogy 29 esztendővel később levadászták a faj utolsó vadon élő példányát is. A századfordulót tehát mindössze egy kisebb befogott galambcsapat élte túl a cincinnati állatkertben, 1910-re pedig közülük is csak egyetlen példány maradt. Martha, az utolsó vándorgalamb végül 1914. szeptember 1-jén pusztult el. Testét kitömték és a washingtoni Smithsonian Intézetben állították ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése